A tavalyi év nagy slágere volt az internetjoggal foglalkozó nemzetközi szakmai körökben az Európai Bíróság Google vs. Louis Vuitton-döntése. A luxustáskákat gyártó óriáscég azért perelte a guglit, mert az lehetővé tette, hogy az AdWords hirdetési rendszerében a márkanevet kulcsszóként azok is lefoglalhassák, akiknek egyébként védjegyhasználati jogosultságuk nincsen, sőt, sok esetben a márkanév megadásakor a Google olyan hirdetéseket jelentetett meg, melyekben táskahamisítványokra hívták fel a figyelmet. A luxuscég haragja érthető, ha már láttunk néhány olyan rendkívül szemléletes ábrát, amely a szemmozgást követő ún. eye-tracking vizsgálattal készült, és a felhasználók észlelési szokásait ábrázolja. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy a felhasználók 90%-a a képernyő felső tizedére összpontosít először, oda, ahova a Google újabban egyre többször szponzorált linkeket helyez el.
De vajon felelősségre vonható-e a bevásárlóközpont, ha a területén rohadt almát árusítanak? - tették fel a kérdést a Google ügyvédei, hiszen a keresőóriásnak a jogsértésekről nem volt tudomása. A bíróság azt felelte, hogy nem. Hangsúlyozni kell persze, hogy ha tudomása lett volna a védjegybitorlásokról, és nem távolította volna el a hirdetéseket, akkor felelt volna. A jelenlegi magyar szabályozás is ezt az uniós irányelvet követi: ha egy közvetítő szolgáltató (jelen esetben a Google, mint tárhelyszolgáltató) bejelentést kap valamilyen védjeggyel való visszaélésről, akkor köteles tizenkét órán belül (!) gondoskodni az információk eltávolításáról, illetve a feltételezett jogsértő értesítéséről. Ha az illető kitart igaza mellett, akkor az eltávolítást 8 napon belül kifogásolhatja, és ilyenkor a védjegyjogosultnak 10 munkanapja van, hogy keresetet nyújtson be vagy büntetőfeljelentést tegyen. Ebben a teniszmérkőzésben a szolgáltató csak labdaszedő, és ha így tesz, akkor nem felel.
Más kérdés, hogy vajon minden esetben kizárható-e, hogy valaki másnak a védjegyét kulcsszóként használja. Ezzel kapcsolatosan a luxemburgi székhelyű testület nem adott megnyugtatóan egyértelmű választ. Az világos, hogy ha a hirdetés szövegében ténylegesen szerepel a márkanév, anélkül, hogy a hirdető legalább hivatalos viszonteladója lenne a terméknek, akkor védjegybitorlást követ el. De mi a helyzet akkor, ha csak kulcsszóként foglalja be a védjegyet, viszont a hirdetés szövegében nem szerepel? Erre tekintettel a döntés - a konkrét esetből kiindulva - csak röviden utal arra, hogy miután a védjegy keresőszóként történő megadását követően megjelenő találati listában általában az első helyeken szerepel a márka hivatalos oldala, ezért a védjegy megkülönböztető funkciója nem csorbul, hiszen a fogyasztók meg tudják különböztetni a fizetett hirdetést az organikus találatoktól.
Ez - hogy egy klasszikust idézzek - "általában úgy van", de nem feltétlenül. Volt már rá példa, hogy egy hatalmas világmárka oldalát a Google egyszerűen törölte az indexéből, mert manipulálni próbálta a keresési találatokat. Nincs rá garancia, hogy egy hivatalos oldal benne legyen a top 10-ben a védjegy keresésekor. Szerencsére az Európai Bíróság azóta hozott döntései egyértelművé tették a kérdést: a Bergspechte-ügyben kimondta, hogy a hirdető áruival, illetve szolgáltatásaival kapcsolatos használatra kerül sor még abban az esetben is, ha a kulcsszóként kiválasztott megjelölés magában a hirdetésben nem szerepel, ugyanis a védjegynek nemcsak megkülönböztető, hanem reklámfunkciója is van.
A fent leírtak természetesen csak a bejegyzett védjegyek esetére érvényesek. Újabb kérdés, hogy mennyiben változik a helyzet, ha valamilyen megjelölés nem élvezi a védjegyoltalmat, mégis a fenti magatartás valósul meg. Erre egy későbbi bejegyzésben még ki fogok térni.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése